SOK ELTELT, EGY KEVÉS VAN MÉG

Szerző: forrassuli Közzétéve:

A mese Vaskor Gréta szakmai oldalán jelent meg.

 

SOK ELTELT, EGY KEVÉS VAN MÉG

 

Egyszer történt Indiában, Gudzsarát királyságban, hogy a fővárosba táncos-énekes társulat érkezett. A társaság egyik táncosnője messze földön híres volt szépségéről és tehetségéről.
Gudzsarát királya üzent a táncmesternek, hogy ő maga is személyesen látni kívánja az ünnepséget. Az üzenettől az egész társulat nagyon izgatott lett: a király megtiszteli jelenlétével az estét! Lázasan folytak az előkészületek.
Az ünnepi esemény estéjén meg is érkezett a hatalmas táncsátorba a király és a királynő, és elfoglalták ülőhelyüket. A testőrök a közelben vigyázták minden mozdulatukat. Nagy tömeg verődött össze, a közönség majd kinyomta a sátor oldalát.
Ült a nézők közt egy vándor remete is. Az emberek mosolyogva mutogattak felé: mi keresnivalója lehet egy táncesten egy vándor remetének?
Folyt a tánc. A híres és szépséges táncosnőnek annyit kellett táncolnia, hogy a végére már alig bírta, teljesen kifulladt. A táncmester a függöny mögül biztatta. Még egy tudós, költői nyelven írott kis versecskét is elszavalt neki, hogy új erőre kapjon:

Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!

 

Eme lelkesítő versecskétől a táncosnőt mintha kicserélték volna, frissen, mosolyogva folytatta gyönyörű táncát. El is nyerte a király és a királynő tetszését. A közönség is lelkesen tapsolt. Befejeződött a táncest.
A táncmester fogta az adománygyűjtő tálat, és körbe járt. Az emberek beledobtak annyi pénzt, amennyit jónak láttak. De akkor furcsa dolog történt.
A nézők között ült egy kereskedő, a fiával együtt. A fiú előkapott egy kést az övéből, hirtelen lenyisszantott egy fürtöt az apja hajából, és azt dobta a tálba. Amint ez megtörtént, a kereskedő felpattant, és boldog mosollyal táncra perdült. A táncmester sehogyan sem értette a dolgot. Hordta tovább körbe-körbe a tálat. Ahogy odaért a vándor remetéhez, az leakasztotta nyakából a rózsafüzért, és azt adta adományként. Aztán odaért a fiatal királyfihoz: az drágakövekkel kirakott arany fülbevalóját nyújtotta át neki.
Mikor a király következett, kíváncsian kérdezte a táncmestert:
– Ki fia-borja ad hajtincset adományként?
A táncmester rámutatott a kereskedő fiára. Odahívatták a fiút.
– Miféle furcsaság ez, hogy hajtincset adsz adományként? – kérdezte a király.
A fiú válaszolt:
– Királyom! Én tanulatlan vagyok, írni-olvasni sem tudok. Apám gazdag, de nem taníttatott. Mikor a táncmester egy tudós verssel biztatta a táncosnőt, én abból bizony egy szót sem értettem: nem olvastam én soha életemben verset. Nagyon felmérgesedtem, és dühömben lenyisszantottam apám egy hajfürtjét.
– De hát, felség! A fiú apja még örömtáncot is járt! – kiáltott fel éretlenül a táncmester.
Odahozták a kereskedőt, aki így válaszolt a király kérdésére:
– Bevallom, és szánom-bánom a bűnömet: nem taníttattam a fiamat, buta maradt, mint a tök. De elvághatta volna a torkomat is azzal a késsel. Megúsztam: ezért jártam örömtáncot.
– Ó, értjük már! – kiáltott fel a király és a királynő. – De ki adta ezt a rózsafüzért ajándékba?
Előállt a vándor remete.
– Le vagyok kötelezve a táncmesternek – kezdte. – Azt mondta a versben a táncosnőnek, hogy “egy kevés van még”, meg “fényes jövő áll előtted”. Úgy éreztem, nem is neki, hanem nekem mondja. Gyerekkorom óta lemondásban, szegénységben élem a vándor remeték életét. Van még egy kevés az életemből. Megtapasztaltam a lemondás világát, miért ne tapasztalhatnám meg az örömök világát is? Hátha viszem még valamire! A rózsafüzérre nincs már szükségem, ezért adtam adományként.
– Ó, értjük már! – kiáltott fel a király és a királynő. – De ez az arany fülbevaló mintha a fiamé lenne, a királyfié! Hát ő is köztünk van?
– Igen, felséges apám! Itt vagyok! – ugrott oda a királyfi. – Itt ültem mögötted egy kevéssel. Azért adtam oda a drágaköves fülbevalómat, mert én is nagyon hálás vagyok a táncmesternek a versért. Nekem is felnyitotta a szemem.
– Neked is felnyitotta a szemed, fiam? – szólt a király csodálkozva. – Miért, be volt csukva?
– Igen, be volt csukva hosszú időn át – válaszolt a királyfi könnyes szemmel. A király és a királynő döbbenten figyelték, ahogy a királyfi leborul a lábuk elé. Halk szipogása lassan keserves sírásba ment át. A táncmester most már aztán semmit nem értett. A királyfi összeszedte magát, és felpillantott a királyra:
– Atyám, bocsáss meg nekem! Összeesküvést szerveztem ellened, meg akartalak gyilkolni.
– Mit beszélsz, kisfiam? – dadogta a királynő.
– Az igazat, anyám – válaszolta a királyfi a királynőre függesztett tekintettel. – Hosszú ideje azért imádkozom, bárcsak meghalna apám, és én ülhetnék végre a trónra. Az istenek nem hallgatták meg a kérésemet. A végén elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és magam végzek a királlyal. De mikor a táncmester azt mondta a táncosnőnek, hogy “tarts ki, s dolgodat szépen tedd!” meg “sok eltelt, egy kevés van még”, úgy éreztem, egyenesen hozzám szól. Ha ennyi időt tudtam várni a trónra, egy keveset még igazán tudok várni! Úgyis az enyém lesz egyszer. Miért követnék el ilyen meggondolatlanságot? A táncmester verse megmentett az apagyilkosság rettenetes bűnétől!
A király és a királynő a táncmester csodatevő versén ámuldoztak. A király fele királyságát akarta odaadni a táncmesternek, de az így szólt:
– Felséges királyom! Nem vagyok én erre méltó. Nem bölcsességem eredménye ez a vers, csak a dolgok furcsa összjátéka okozta a csodákat.
A király és a királynő ezen aztán még jobban elcsodálkoztak. A király hatalmas évjáradékot rendelt ki a tánccsoportnak, amiből messze földön híres előadásokat rendeztek hosszú-hosszú éveken át.

 

Gudzsaráti népmese

Kategória: mese