Az óriás aki összement 

Szerző: forrassuli Közzétéve:

Az óriás aki összement 

(egyiptomi mese)

A Világszép alapítvány mesetárából. Újramesélte: Zalka Csenge Virág

Élt egyszer egy fiú, akit mindenki csak úgy hívott: a Félős Miobi. Miobi mindentől félt. Félt a sötétségtől, a pókoktól, a villámlástól… Mindentől, amitől csak félni lehet. A szülei és nagyszülei a fejüket ingatták; a falubeliek nevettek rajta. Miobi rengeteget búslakodott, végül egy nap úgy döntött, útnak indul, hogy legyőzze a félelmét. Ment mendegélt egy egész napon át, míg rá nem esteledett. Rettegett tőle, hogy az éjszakát a szabadban kelljen töltenie, de nem volt más választása. Tüzet rakott hát, a köpenyébe csavarta magát, és leheveredett. Egész éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Minden zajra felriadt; attól félt, hogy kialszik a tűz és felfalják őt a vadállatok, hogy hirtelen vihar támad és belecsap egy villám, hogy a sötétben megmarja egy kígyó vagy, hogy banditák támadnak rá… Úgy tűnt, az éjszaka sohasem fog véget érni. De egyszer mégiscsak felvirradt, és az új nap fényében sokkal kevésbé tűnt ijesztőnek a világ. Miobi fellélegzett. Túlélt egy egész éjszakát a szabadban! Lehet, hogy egyszer tényleg sikerül majd legyőznie a félelmét? Ment, mendegélt tovább. Egyszer egy faluba érkezett. A falu vénjei a téren gyülekeztek, aggódva morzsolgatták a kezeiket, és fojtott hangon vitatkoztak. Miobi odament hozzájuk.

– Jó napot, tiszteletre méltó bölcsek!

– Jó napot, fiam. Mi járatban vagy erre?

– Úton vagyok, hogy legyőzzem a félelmem!

– Itt aztán nem fogsz bátorságra lelni – legyintettek az öregek – Az egész város retteg, amióta egy óriás költözött a hegytetőre a fejünk fölé. Azóta senki sem mer kimenni a földekre dolgozni, és a gyerekek sem járnak iskolába. Mindenki félti az életét. Már azon gondolkodunk éppen, hogy elköltözünk messzire, mert nincs más kiút…

– Egy óriás? – Miobi félelmében nagyot nyelt – A hegytetőn?

– Nagyobb, mint bármilyen szörnyeteg, amit valaha láttunk! – tették hozzá az öregek – Villámokat szórnak a szemei! Remeg a lépte alatt a föld! Tüzet okád! Senki sem tudja legyőzni!

“Egy életem, egy halálom, gondolta Miobi. Ha az óriás legyőzésével nem lelem meg a bátorságom, akkor soha…”

– Én felmegyek a hegyre, és megküzdök az óriással! – mondta

A bölcsek döbbenten néztek rá.

– Te magad? Egyedül?

– Én bizony! Inkább, mint hogy az egész falunak el kelljen hagynia az otthonát!

Miobi sarkon fordult, és mielőtt meggondolhatta volna magát, már el is indult felfelé a hegyre. Fegyvernek csak egy kése volt, azt szorongatta a kezében. Úgy rettegett az óriástól, hogy fel sem mert nézni, amíg a hegyoldal feléig nem ért. Akkor felnézett. Az óriás rettenetes szörnyeteg volt! Akkora volt, mint egy hegy, lángokat fújt a torkából, villámokat szórtak a szemei! Miobi úgy megrémült, hogy egy szikla mögé bújt, és összekuporodott. “Félútig már eljöttem! Győzködte magát. Innen már nem fordulhatok vissza!” Kiugrott hát a szikla mögül, és anélkül, hogy felnézett volna, mászott tovább felfelé a hegyoldalon. Jó darabot ment már, amikor ismét felpillantott. Először azt hitte, a szemei űznek vele játékot. Úgy tűnt, mintha az óriás… kisebb lenne? Már csak egy ház nagyságúnak látszott. A dolgok általában, amikor közel megyünk hozzájuk, nagyobbnak tűnnek… de az óriás határozottan kisebb volt. Kisebb, de ugyanolyan rettenetes. Miobi nyelt egyet, lehajtotta a fejét, és elszántan mászott tovább. Ahogy felfelé kapaszkodott a hegyoldalon, néha-néha felpillantott, és mindig ugyanazt látta: Ahogy közelebb ért hozzá, az óriás egyre kisebb lett. Még mindig rettenetes volt és ijesztő, de már korántsem akkora, mint egy ház… Az utolsó szakaszt Miobi már futva, lehajtott fejjel tette meg, nehogy az utolsó pillanatban elszálljon a bátorsága. Amikor felért a hegytetőre, megmarkolta a kését, felnézett… de az óriás nem volt sehol.

Miobi tanácstalanul álldogált egy darabig, míg egy kő mögül aprócska füstfelhőt látott szálldogálni. Lehajolt, elmozdította a követ – és ott ült az óriás! Olyan aprócska volt, hogy belefért a fiú tenyerébe, és egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Miobi a tenyerére ültette az aprócska óriást.

– Hát ez meg hogy lehet? Hogy ilyen kicsire összementél? Kiféle, miféle vagy te?

Az apró óriás pöffentett egyet, és így válaszolt:

– Sokan sokféle néven neveznek engem, Miobi. Én vagyok az, amitől mindenki a legjobban fél: Én magam vagyok a Félelem.

Miobi magával vitte az óriást a faluba, és bemutatta az embereknek. És attól a naptól fogva többé nem félt semmitől.

 

Kategória: mese